Egy intézmény és az azt megtöltő közösség története mindig a jogi értelemben vett megalakulás előtt kezdődik. Enyhe túlzással és büszkeséggel azt is mondhatnánk, hogy a Biokémiai Tanszék gyökerei európai hírű egyetemünk alapításáig nyúlnak vissza. Ehhez azonban némi malíciával azt is hozzá kell tennünk, hogy a szárbaszökés más európai egyetemek biokémiai intézeteihez képest jelentősen késett. A mai Eötvös Loránd Tudományegyetem elődje a Pázmány Péter Tudományegyetem volt, amelyet Pázmány Péter 1635-ben Nagyszombaton alapított. Jellemző módon a katolikus egyetem curriculuma már az egyetem megalakulásának évében magában foglalta a fizikát és kartográfiát. Azonban a természettudományos oktatás csak egy évszázaddal később, 1769-ben egészült ki az orvostudománnyal. Az egyetem 1777-ben Budára költözött, majd a XIX. században tovább terjeszkedett. Ennek a századnak a közepén épült a Múzeum körúti kampusz, ahol számos biológiai és kémiai tanszék alakult. Itt tanított a későbbi névadó, báró Eötvös Loránd is. Ez a szakmai környezet volt a biokémiai intézetek kialakulásának bölcsője. Bíró Endre a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosvegytani Intézetében 1945-ben kezdte el tudományos pályafutását. (Az intézetet ugyanebben az évben alapította Szent-Györgyi Albert.) 1950-ben a kommunista hatalom a Pázmány Péter Tudományegyetem nevét Eötvös Loránd Tudományegyemre (ELTE) változtatta (ugyan miért volt szalonképesebb egy tudós arisztokrata, mint egy tudós főpap?), majd egy évvel ezután leválasztotta róla a Semmelweis Orvostudományi Egyetem néven önállósodott orvosi fakultást. A tudomány fejlődésének ütemét és az európai gyakorlatot alapul véve már ekkor időszerű lett volna egy önálló biokémiai tanszék alapítása az ELTE-n.
Bíró Endre 1953-ban kapott meghívást az ELTE TTK Állatbiokémiai Tanszékének (!) szervezésére. A tanszéket a Művelődési Minisztérium néhány év múlva megszüntette és helyette a Származás és Örökléstani Tanszék keretein belül egy kis Biokémiai Csoportot hozott létre. Kezdetben a Csoportnak csak két teljes állású alkalmazottja volt: Bíró Endre és a kezdő diplomás Nagy Béla. Nagy Béla Egyesült Államokba történő távozása után 1957-ben Mühlrád András csatlakozott a Csoporthoz. 1962-től indult el a személyi állomány gyarapodása. Kelemen Gabriella, Bálint Miklós, Fábián Ferenc és Hegyi György csatlakoztak a csoporthoz. Az akkoriban igen szegényes felszereltségen sokat javított Bíró Endre találékonysága. Az ő szabadalmi eljárása alapján kezdte gyártani a MOM az első magyar ultraibolya tartományban is működő fotométert, az UVIFOT-ot. A lelkes csapat vonzotta a diplomázó diákokat. Ezekben az években óriási volt az aktivitás a Csoporthoz tartozó két apró laboratóriumban. Ezt az ezekben az években megvédett diplomák nagy száma is jelzi (lásd a Tanszéken szakdolgozó diákok listáját, 39. oldal). 1965-ben szerzett diplomát Gráf László és Hegyi György is, akik jelenleg is a tanszék aktív professzorai.
Bíró Endre 1966-ban szerezte meg az MTA Biológiai Tudományok doktora fokozatot. A Biokémiai Csoport 1968-ban vált függetlenné a Származás és Örökléstani Tanszéktől és költözött a csoportnak otthont adó szűk területhez képest tágas Puskin utca 3. sz. alatti földszinti és alagsori helységekbe. A régen várt eseményt a tanszék akkori dolgozói és diákjai lelkesen ünnepelték. Emlékeinken kívül számos archív fotó idézi fel a mulatság euforikus hangulatát (lásd az erről szóló felvételeket). Óriási térnyerés volt ez! A rekonstrukciók és felújítások egymást érték ugyan – az alagsort két alkalommal is szigetelni kellett, a fölszinti helységek utolsó átalakítása 1986-87-ben történt –, ezalatt azonban az oktatás és a kutatás töretlenül folyt. Ezt tanúsítja a tanszék publikációs listája is (46. oldal). A tanszék tudományos tevékenységét Bíró Endre korai izombiokémiai kutatásai alapozták meg. A munka a miozin ATP-áz aktivitásának vizsgálatára, a miozin-aktin komplex és az aktin biokémiai sajátságainak tisztázására, majd később a miozin szubmolekuláris szerkezetének felderítésére irányult. Bíró Endre és iskolája az anyagilag szűkös körülmények között is kiemelkedő, nemzetközi hírű munkát végzett.
Gráf László 1986-ban foglalta el a nyugdíjba vonuló Bíró Endre helyét, miután elnyerte a az egyetemi tanári állásra 1984-ben kiírt minisztériumi pályázatot. Gráf László a Biokémiai Tanszéken írt doktori értekezésének védését követően, 1965-1986 között a Gyógyszerkutató Intézetben és különböző amerikai laboratóriumokban folytatta kutatásait. Ezekben az években hipofizis peptidhormonok, valamint a beta-endorfin izolálásával és szerkezetfelderítésével szerzett magának nemzetközi elismerést. 1984-86 között San Franciscóban, William Rutter laboratóriumában sajátította el a géntechnológia módszereit és részt vett az irányított mutagenezissel előállított első tripszin mutánsok vizsgálatában. Hazatérése után ezekkel a frissen szerzett ismeretekkel és új témával gazdagította a tanszék kutatási profilját. Hosszú, 2007-ig tartó tanszékvezetői tevékenységének eredménye a géntechnológia módszertanának tanszéki bevezetése a 80-as évek derekán, a tripszin-kimotripszin szubsztrát-specifikus működésének felderítésére, majd egyéb szerin proteáz és inhibitor mechanizmusokra irányuló két évtizedes kutatás szervezése (lásd a Publikációs listát a 46. oldalon), 1995-ben az ELTE Szerkezeti Biokémia PhD programjának az elindítása és vezetése és végül a tanszék jelenlegi, meghatározóan pályájuk csúcsán lévő kutatókból álló személyi állományának kialakítása.
A tanszék 2001. szeptember 14-én emlékezetes, az épület belső udvarában tartott “kerti” ünnepséggel búcsúzott a Puskin utcai épülettől és néhány napon belül beköltözött a Duna parton épült új kampusz nagyszerű vörös épületének (Pázmány sétány 1/C) 5. emeletére (címlapfotó). A korszerű infrastruktúra, az európai anyagi források pályázhatósága és a külföldi tanulmányútjukról visszatérő fiatalok csatlakozása új lendületet hozott a tanszék életébe és kutatási tevékenységébe. Erről árulkodik a Tanszéken jelenleg folyó kutatásokat ismertető fejezet (8. oldal). Nyitray László 2007 nyarán vette át Gráf Lászlótól a tanszék vezetését. Ő a tanszék harmadik tanszékvezetője. Nyitray László a miozin kutatás emlőin nevelkedett, a Biokémiai Tanszék közösségében. Kutatási érdeklődése a különböző típusú miozinok működésének, ezen belül a kargókötés molekuláris mechanizmusának felderítésére irányul. Munkássága fényes bizonyítéka annak, hogy a motorfehérjék szerkezeti biológiája második fénykorát éli. Ami pedig Nyitray tanszékvezetési módszereit illeti, nos, mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az „új seprű mindíg jól seper”. Ez a kiadvány elsősorban az emlékezés harangjait kongatja. Ebbe a harangszóba azonban egyre több új, csilingelő hang vegyül. Ezek a jövő hangjai. Amit a tanszék új vezetőjének kívánhatunk ebből az ünnepi alkalomból az nem több és nem kevesebb, mint hogy őrizze meg a tanszéken a hangok és egyéniségek harmóniáját. A jövő csak a múlt erényeiből táplálkozhat.
Gráf László